2017. január 9., hétfő

Joan Cornellà

Kéz és lábnélküli Pistike begurul a karácsonyfa alá, fogával tépi szét a csomagolópapírt, majd csalódottan így szól: "Jaj ne, már megint sapka?"
A színes az új fekete. Joan Cornellà munkássága nem ismeretlen a net humoros ösvényein barangolóknak, és kifacsart humora többet takar, mint látszik.  Mivégre való a szenvedés? Jobbá tesz minket? Belső empátiára késztet minden élőlénnyel szemben, miáltal rájövünk, hogy mind ugyanúgy szenvedünk, s ezáltal egyek vagyunk? Földi kínzatásunk egy égi üdvözülés hírnöke? Vagy csak arra való, hogy... jól a képébe röhögjünk?

Joan Cornellà Vázquez 1981-ben született Barcelonában. Karikaturistaként küldött illusztrációkat már a New York Timesnak is, illetve kiadott egy spanyol nyelvű képregénykötetet Abulio címmel, és albumborítót is tervezett. Nem is egyszerű róla ennél több biográf adatot találni.

Ami először feltűnik a képregények tömkelegén az az, hogy minden csupa élénk szín és mindenki teliszájjal mosolyog. De első blikkre is látszik, hogy ez a mosoly halott és üres: "szardíniai vigyor" ez, az elhalálozottak görcsbe rándult utolsó mimikája. A másik a szöveg teljes hiánya, de így még nagyobbat üt: a nyelvi korlátokat leküzdve csak a szituáció marad középpontban. De ezzel is tökéletesen játszik Cornellà, kedvelt megoldása, hogy a poént először a képkereteken kívül hagyja s csak az utolsó képkockában fedi fel, így retrospektíven morbiddá téve az adott comicot. Mi pedig zuhanunk a Pokolba egyenest, mert nem bírunk nem megbotránkozva kuncogni egyet (vagy erőteljesebben kifújni a levegőt az orrunkon, ahogy egy 9gager mondaná). És hiába a minden arcon lévő vigyor, ez nem a minden körülmények közötti pozitív világszemléletet tükrözi. Cornellà fő ereje abban rejlik, hogy olyan súlyos társadalmi problémákat feszeget, melyeken az emberek korcként marakodnak addig, míg nem jön valami más, hogy szemet hunyjanak felette. Ilyen témák például:
  • öngyilkosság
  • gyilkosság (ezen belül gyerekgyilkosság is)
  • abortusz
  • rasszizmus
  • egyházak (tekintettel a katolikus papok kétes viselkedésére)
  • homoszexualitás, transzszexualitás
Tehát minden olyasmi, ami miatt egy jóérzésű kora XXI. századi tízen-húszonéves szűkölve rohanna a maga safe-place-ébe. És épp ezért nem lehet rá haragudni. A túlérzékeny, sértődékeny társadalomban szükség van az ilyen humorra, FŐLEG azért, mert humor. Ami persze olyan fekete, mint az ördög segge. Zseniálisan húzza meg a határt a már sértő és a még polgárpukkasztó között és valami olyat hoz létre, ami egyszerre okoz katarktikus élményt párhuzamosan azzal a szégyenérzettel, hogy ezen képesek vagyunk nevetni - és ezzel világít rá legjobban emberségünkre, vagy arra az álszentségre, ami a karakterek felhőtlen arcán is megjelenik. Cornellà figurái maguk az emberi természet legösztönösebb, zsigeri manifesztációi.

Összességében véve a vérmennyiség Tarantino-i magasságokba emelkedik, a WTF-pillanatok szinte garantáltak (főleg azoknál, amikor tényleg csak annyit tudsz kérdezni, mint Mr. Fluimucil Ábel) és terápiás jelleggel is használható, ha egy nagyon kicsit eleged van az emberekből.
Kinek ajánlom? Cinikus, szatirikus embereknek. Olyanoknak, akik tisztában vannak a saját agresszivitásukkal (irányuljék az kifelé vagy befelé), de ezt az állatot képesek öniróniával kordában tartani. Nem ajánlom álszenteknek és social justice warrioroknak - nem itt fognak önigazolást nyerni. Mellé, ha lehet, hallgassatok Vivaldit, a színeket igazán kiemeli a klasszikus hegedűszólam. :D
Megjelent könyvek:
- Mox Nox (2013)
- Zonzo (várható: 2017. feb.)
Linkgyűjtemény:
- Joan Cornellà weboldal
- Facebook

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése